Nem vagyok szamaritánus




nol.hu

A Batthyány téren, a csarnoknál, előttem esett össze egy nő. Elterült a vizes aszfalton, mint egy rongybaba. A jobb kezében még égett a cigaretta, az egyik szeme alatt meglilult monokli. Negyven–ötven közötti, véltem, hajléktalan. Odaléptem hozzá, szólítottam, mondtam, mentőt hívok. „Nem, mentőt semmiképpen” – tiltakozott.

„Szédülök, nagyon szédülök. Három napja nem ettem.” Feltámogattam, adtam neki ezer forintot. – Aztán olyan fáradt lettem, hogy legszívesebben lefeküdtem volna a földre. „Harmadnapja nem eszek / se sokat, se keveset.” Bizonyára járt iskolába, akár emlékezhetett is e sorokra. Lehet, hogy csak színjáték volt? – jut még utólag eszembe. De az istenit! – ha még színjáték volna is, így kelljen koldulnia valakinek az áprilisi esőben? Milyen világban élünk? S az újabb serege azoknak, akiket a hajléktalanság fenyeget? Húszezer újabb esetről szólnak a hírek, akik ki lesznek lakoltatva, mert elárverezik a hajlékukat. Ez hányszor húszezer embert érint? A múltkor, ahogy taxiztunk vissza a repülőtérről a túlillatosított Mercedes kocsiban, Kispest táján mondja a sofőr, nézzünk csak balra, ott teleltek idén az erdőben a hajléktalanok. Mintha nem tudnánk és nem látnánk ezt itt már húsz éve mindenfelé. Fedél nélküliek, koldusok és hírek-képek az éhes gyerekekről. S ez csak a látható, látványos szegénység. Kísérő kontrasztként meg a szöveg „Kádár népéről”, a nosztalgiáról, a munkakerülőkről, a szociális segélyért és az „ingyenebédért” ácsingózókról. Elítélően, persze, a dologtalanokról – miközben növekszik a munkanélküliség.

No, én nem vagyok egy irgalmas szamaritánus. Nehezen adok a koldusoknak, nehezemre esik akár megérinteni, hát még fölnyalábolni egy másik embert. Nem alamizsnálkodom. Nekem ez nem természetes, sőt, zavarban vagyok, irtózom tőle. Lehet, hogy rosszul, de úgy nevelődtem: ha éhes vagyok, törjem be inkább a teli kirakatot, mintsem hogy kéregessek. Szerencsémre sose kellett e kettő között a gyakorlatban választanom. A koldulást azonban most is roppant megalázónak tartom. A kirakatbetöréses indulatom, tudom, ellentmond a jogállami szabálykövetésnek – amit persze teljes mértékben én is helyeslek. De a kolduló kérés szégyenéről beszélek, amit az adomány, alamizsna intézményesült gyűjtése hétköznapi magától értetődőséggé simít.

Miért köszönik itt meg nálunk politikusok álnokul a nép áldozatvállalását, amikor azt előre sose kérték, csak kimérték? Hogy lehet büszke arra az ország vezetője, hogy a bajba jutók Magyarországon nem sztrájkolnak, nem tüntetnek az utcán, ha rosszabbul mennek a dolgok?Már húsz éve észrevettük, amikor a rendszerváltozás nyomán egymillió ember került az utcára, hogy a munkanélkülivé válással szemben nálunk nincs ellenállás; a hazai sztrájkok gyakorisága csak a Vatikánéhoz mérhető Európában. Ily formán lettünk befektetőbarát ország? Ok ez büszkeségre? Nem, ez balítélet!

Jámborfajták vagyunk? Hová lett régi, rebellis dicsőségünk? – Nos, minderről már könyvek árja szól. Egyik jobb, mint a másik. Tessék megnézni, mi mindent írt össze szorongva, dühösen, találékonyan és sokszor igen szépen ez a „fonnyadt értelmiség” (copyright Demján Sándor) az elmúlt 20 év alatt. De hiába írtak, óvtak a nyomorúságba való állampolgári beletörődés veszélyétől, semmilyen politikai erő nem tett azért, hogy a gazdaságilag pórul jártak éljenek legalább az egyébként meglévő demokratikus jogaikkal.

Sőt még az se tudatták velük uramék, hogyan járnak pórul. Ferge Zsuzsa említ legutóbbi könyvében számos példát erre (Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek, Napvilág Kiadó). Közülük egy: a nem dolgozó házastársak úgy veszítették el egészségügyi biztosításukat, amely a múlt század eleje óta megszokottan járt, hogy erre még a figyelmüket se hívták fel. Pedig az ilyen szerzett jog Amerikában és Angliában is magától értetődő; ez nem Kádár-kori csökevény. Az áldozatul érintettek egy tollvonással úgy minősültek „potyautassá”, hogy nem is tudtak róla.

Néhai barátunk, az utolsó leheletéig reformközgazdász Antal László aggódott még jóval a válság előtt: mi lesz, ha a nép megtudja, hogy nemcsak a 13. havi nyugdíj töröltetik el, hanem – ahogy akkor még csak tervezték, de azóta már törvénybe iktatták – további szerzett jogai is elvesztek? Hát, az úgynevezett nép nem tudta meg.

És Ön, tisztelt Olvasó, tud róla? Nos, mindezt Ön se a kormánytól, se az ellenzéktől érdemben nem tudhatta meg. Mint kés a vajban, úgy mentek át ezek a döntések a parlamenten. Nem voltak titkosak, csak éppen nem tudatosulhattak azokban, akiknek a bot sáros vége jutott. De miért lenne ez baj? Egy részük legfeljebb radikális változást akar, mások meg legfeljebb kéregetnek, s ha az utcán éhesen összeesnek, adunk majd nekik egy ezrest.