Mit tudhat egy iskolás a drogokról?


Felvilágosítás blőd történetekkel és mítoszteremtéssel

A hazai drogprevenció hervadó állapotáról eddig csak fantáziáltam, egy mostani eset azonban míves képzeletemen is túltett. A színhely Debrecen egyik elit gimnáziuma, ahol egy "hivatalos személy" próbálta a fiatalság figyelmét ráirányítani a nagy magyar drog-valóságra. Drogháború fekete-fehérben, "anyagozó hülyegyerekek" és spanglizáson elcsúszott életutak negyvenöt percbe zsuppolva. Az eset talán szegregált, de példaértékű.

A prevenciós órákról az általánostól kezdve mindenkinek van tapasztalata: hol túlórázó osztályfőnökök és biológiatanárok vállalják fel a fiatalok megmentését, ritkábban külső segítséghez folyamodnak az iskolák. A képlet majd' mindenhol ugyanaz: mindent a megelőzésért, jelentsen ez bármilyen blőd rémtörténetet vagy féltudományos mítoszt (lásd: egyenes út az első spanglitól a heroinpoklon át a fiatalkorúak börtönéig). Ennek tudatában ültem be én is - gyakorlótanítási hospitálás címszó alatt - a tizenegyedikeseknek meghirdetett "drogprevenciós" órára. Nem csalódtam.

„A drogos hülyegyerekek"

A kortalan arcú előadó - aki a tizenéves argó és a (fél)szakmai zsargon között egyensúlyozva próbálta dilettantizmusát leplezni - már antréjával súlyosan megalapozta a hangulatot: "A drogost onnan könnyű megismerni, hogy pupillája mindig (sic!) tág". (Börtönbe az összes szerelemtől kitágult tekintetű hajadonnal!) Ezután a seriffek drogkonferenciáján ülő Hunter S. Thompsonná vedlettem, aki csak azért nem hullik atomjaira azon nyomban a röhögéstől, mert a következő perc újabb gyöngyszemeket tartogathat. Előadónk bár többször hangsúlyozta, hogy évtizedek óta "drogos nyomozó", heroinistával még nem találkozhatott... (Heroin használatakor egyébként a pupilla tűhegynyire szűkül).

Már ekkor leesett, hogy az ártalomcsökkentés (harm reduction) szelleme távolról sem legyintette meg nyomozónkat. Egy szót sem ejtett arról, hogy a pszichotróp- és kábítószerek használatakor milyen (mellék)hatások léphetnek fel, és ezeket hogyan lehet elkerülni, vagy mérsékelni. A cérna a következő sommás bölcsességnél szakadt: "Gyakran védekeznek a drogos hülyegyerekek azzal, hogy a kábítószert nem maguk vették be, hanem belekeverték az italukba. Mi ezt persze sosem hisszük el, úgyhogy erre ne hivatkozzatok." A fogyasztók nem túl hízelgő minősítésén angolosan túllendültem, az italba keverés azonban kiverte a biztosítékot.

Gina, a legdurvább

Az utóbbi időben az újságok sokat írnak a "Gina" nevű anyagról (a GHB, gamma-hidroxi-vajsav származékáról), amelynek hatása pont az, hogy a gyanútlan áldozat italában feloldva jut a szervezetbe. A szer színtelen, szagtalan és íztelen, fogyasztáskor észrevenni esélytelen. Lebomlási ideje különösen gyors, így gyakran az utólagos orvosszakértői vizsgálat sem mutatja ki. A hatása alatt álló ember bár öntudatánál marad, teste alig képes ellenállni a külső befolyásnak, és éppen emiatt a Gina a jelenleg ismert legdurvább úgynevezett "rape-drug".

Amikor ezt szóvá tettem, előadónk gyorsan kapcsolt, és a helyzethez igazodva rögtön váltott. Megköszönte, hogy "résen voltam", és felhívtam a figyelmet az új, alattomos áfiumra. Újra feltámadt bennem a remény, hátha ezután szó esik a szankcionáláson túl a szerhasználat járulékos veszélyeiről, például a közös tűhasználatból eredő HIV vagy hepatitis fertőzésekről. Nem így történt. A törvényi szabályozás részletezésekor ismét csak ajkamat véresre harapva tudtam leküzdeni röhögésemet.

Elnézően az anyagos hordával

Az elterelés intézményének megemlítését nyomozónk sem kerülhette ki, bár látszott, hogy kínosan érinti a honi törvénykezés anyagos hordával szembeni elnézősége. De nyomban kompenzálta is a bosszantó következetlenséget, és pár perc alatt olyan igazságszolgáltatási utópiát vizionált, amely az emlegetett seriff-konferenciának is becsületére vált volna. Nem tagadta, hogy az elterelés miatt börtönbe kerülni egy spangliért ma aligha lehet, ám a "járulékos veszteségek" előadásában jóval túlmutattak az alkalmi szerélvező tiszavirág életű eufóriáján.

A lefülelt anyagos először családjában stigmatizálódik, majd a DNS- és biometrikus adatbankba is bekerül. (A mai büntetőjog szerint ez nincsen így, az elterelés lényege éppen az, hogy az alkalmi fogyasztót az igazságszolgáltatás oldaláról a medikalizációjára helyezi.) Ez azonban csak a jéghegy csúcsa: előadónk szerint az elterelésben részesített diákok nemcsak otthoni, de iskolai környezetükből is visszavonhatatlanul kiátkoztatnak. Ezt azzal indokolta, hogy amelyik igazgató csak meghallja, hogy egy diákja fogyasztóként a törvény karmai közé kerül, azt azonnali hatállyal eltávolítják az intézményből.

Hol marad az orvosi titoktartás?

Ezzel újra egy olyan blőd féligazságot sütött el, melynek valótlanságáról - amennyiben tényleg az, aminek állította magát - neki kellene a leginkább tudnia. Nevezetesen arról, hogy az elterelés intézményében résztvevőkre - például az azt vezető pszichológusra - ugyanúgy vonatkozik az orvosi titoktartás, mint e szektor bármely másik dolgozójára. Így ha diákjuk maga nem kotyogja ki viselt dolgait, vajmi sansza sincs, hogy azt hivatalos forrásból megtudja családján kívüli környezete. Arról nem is szólva, hogy a mai drogstratégiákban (például a 2000-es Nemzeti Drogstratégiában) a hangsúly az elkülönítéssel és a stigmatizációval szemben éppen a reintegráláson, és a probléma szocio-kulturális beágyazottságának megértésen van - vagy kellene, hogy legyen...

Az új Nemzeti Drogstratégia szeptemberben kerül a törvényhozók elé, ebben elvileg konkrét, az ártalomcsökkentés szemléletét is integráló irányelveket találunk majd az iskolai drogprevencióra vonatkozóan. Ránk férne.