Politikai pszichiátria

Létezett-e Magyarországon az államszocializmus időszakában?


Egy tudomány története magában foglalja egy hivatás történetét, beleértve annak szakmai gyakorlatát is. Ebben az írásban azon vizsgálódásaink előzetes eredményeiről számolunk be, melyek a pszichiátria és bizonyos mértékig a klinikai pszichológia gyakorlatának egy sajátos vetületére irányulnak: a politikai pszichiátria magyarországi működésére az úgynevezett államszocializmus időszakában. Elsőként a pszichiátria politikai sebezhetőségét vesszük szemügyre, azt a kérdést, hogy miért válhat a pszichiátria a politika kívánatos áldozatává. Ezt követően ismertetjük a magyarországi politikai pszichiátriára vonatkozó vizsgálódásainkat. Végül elkülönítjük a politikai pszichiátria hatásainak közvetlen, közvetett és hosszú távú változatait.

Az intézményi működést tekintve a célok és eszközök elemzése segíthet abban, hogy konkrétabban is azonosítsuk azokat a tényezőket, amelyek felelősek a pszichiátria sajátos sebezhetőségéért. Mint orvostudományi hivatás és gyakorlat, a pszichiátria létrejötte óta túlnyomórészt természettudományos hozzáállást tanúsított, és tanúsít mindmáig. Biológiai modellekre alapoz, például manapság egyfajta „homo neurotransmmitericust" előfeltételez (Bodor, 2001). E szemléletnek megfelelően pedig orvosi módszereket és beavatkozásokat alkalmaz céljai eléréséhez, így gyógyszereket, azaz drogokat és más, az emberi testre irányuló beavatkozásokat mozgósít. Bár a pszichiátria az emberi magatartás normalizálására törekszik, a „normális" fogalma aligha meghatározható a természettudományos hozzáálláson belül, magán a pszichiátria, illetve a természettudományként felfogott pszichológia keretei közt.

Különböző lehetőségeink vannak arra vonatkozóan, hogy rögzítsük, illetve meghatározzuk, hogy mi a „normális". Először is a „nor­ma­litás" mindennapi, jobbára nem reflektált fogalma könnyedén hozzáférhető. Másodsorban, a „nor­ma­litás" mibenlétének rekonstruálása, hogy létezik-e egyáltalán s hogy milyen történeti, kulturális és társas-társadalmi feltételek miként rögzítik és alakítják, a társadalomtudományok, a morális tudományok, a „moral sciences" állandó és örök feladata. Harmadrészt, a „nor­ma­li­tás" konstrukciója, a valami megteremtése értelmében vett konstrukció, kimondottan érdekében áll bármely tekintélyelvű, voluntarista és központosított hatalmi berendezkedésnek vagy politikai rendszernek. S a magyar politikai rendszer ilyen volt az államszocializmus időszakában.

Egy széles értelemben vett humanista hagyomány alapján az embert egy önmeghatározó és önértelmező lénynek tartották, s tartják mindmáig, Pico della Mirandolától (1486/1956) Charles Taylorig (1985). Valójában a normalitás hiányának problémája akkor válik egészen drámaivá, amikor az egyén önmeghatározása és önértelmezése alapjaiban rendül meg, vagy esetleg hiányzik. Ahogy Goffman megjegyzi, a leendő mentális betegek úgy érzik, hogy „elvesztik az eszüket és a saját maguk feletti kontrollt. Társadalmunkban valószínűleg az egyik legalapvetőbb fenyegetés az én számára, ha valaki ilyennek látja magát" (Goffman, 1984, 123.). Az ilyen viszontagságok közt élő emberekről való gondoskodás feladata természetesen a pszichiátriának jutott. Ezért a pszichiátria olyan pozícióban van, hogy bizonyos eljárásokat még a „beteg" akarata ellenére is alkalmazhat, azaz például kényszerkezeléseket hajthat végre. Mint köztudott, felhatalmazása van arra, hogy „totális intézményben" tartsa az embereket, hogy kórházi tartózkodást írjon elő, azért, hogy megváltoztasson embereket. Ezek a körülmények tették és teszik a pszichiátriát mindmáig vonzó eszközzé bizonyos politikai mechanizmusok számára, melyek abban érdekeltek, hogy az embereket egy-egy adott ideológiának megfelelő lényekké formálják át. És így lehetett ez a magyarországi kommunista kísérlet időszakában is, amelynek az volt az érdeke, hogy egy új „szocialista embert" faragjon, vagy legalábbis valami olyat, amit annak gondoltak. A demokratikusnak nevezett társadalmakban, mint például az Egyesült Államokban, a pszichiátria e speciális sebezhetősége a politikai befolyás vonatkozásában, nem függetlenül a Szovjetunió politikai pszichiátriájától (Bonnie, 2002), különleges törvényes biztosítékok létrehozását motiválta.

*

Kutatásunk során azt vizsgáltuk, hogy Magyarországon létezett-e az úgynevezett politikai kényszerpszichiátria, illetve arra kerestünk választ, hogy az államszocializmus időszakában a hatalom milyen mértékben és milyen eszközökkel hatolt be a modern pszichiátria keretei közé. A kérdés fordítottjával, azzal tehát, hogy a pszichiátria miként volt alkalmazható arra, hogy az ember mentességet nyerjen a katonai szolgálat alól, vagy akár politikai meghurcoltatást kerüljön el, jelen kontextusban nem foglalkozunk, miként azzal sem, hogy a politikai tematika miként jelent meg a kórképekben. Ez utóbbi kérdést Kovai (2008) elemzi. Az alábbiakban fő problémánk tehát a következő: a pszichiátria autonóm működését mennyire befolyásolta, korlátozta, és milyen célokra, milyen megfontolásból alkalmazta?

Egyebek közt a Szovjetunió egykori és Kína máig tartó történetéből számos olyan eset ismert, melynek során valakit elsődlegesen politikai okok miatt, így a megkívánttól eltérő politikai nézetei, magatartása, illetve beállítottsága miatt, orvosilag megalapozatlan módon pszichiátriai kényszergyógykezelésre ítéltek, és azt végrehajtották rajta. Vlagyimir Konsztantyinovics Bukovszkij, aki az egykori Szovjetunióban éveket töltött börtönökben, rabkórházakban és speciális pszichiátriai osztályokon, a 70-es évektől igyekezett felhívni a nyilvánosság figyelmét a szovjet politikai pszichiátriára. Még egy Semjon Gluzmannal közösen írt tanulmányt is megjelentetett Pszichiátriai kézikönyv másként gondolkodók számára (A Manual on Psychiatry for Dissenters) címmel.

Néhány alkalommal a még sza­miz­dat Beszélő tudósított vonatkozó esetekről. Magyarországon a témával kapcsolatosan Haraszti Miklós (1999), Modor Ádám (2002) végzett kutatásokat, megemlítendő továbbá Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós könyve (1989). Eredményeiket felhasználva további kutatásokat végeztünk az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára dokumentumai között. Továbbá interjúkat készítettünk néhány idősebb pszichiáterrel, valamint korábban rögzített interjúkat és az érintettek önéletrajzi írásait elemeztük. Ily módon adatszerzési módszereink az irodalmi áttekintés, a levéltári vizsgálódás és az interjúk voltak.

Vizsgálódásainkat több kérdéscsoport határozta meg. Volt-e, s ha igen, akkor hogyan valósult meg a politikai pszichiátria Magyarországon? Milyen közvetlen és közvetett hatást tulajdoníthatunk működésének? A politika pszichiátriára gyakorolt befolyásának milyen mechanizmusai voltak, és miként valósult meg intézményesen?

Vizsgálatunk során viszonylag kevés példát találtunk a politikai kényszerpszichiátriára Magyarországon, s egyetlen olyan példát sem, melyre korábban más szerző ne utalt volna. Összesen kevesebb mint egy tucat esetről találtunk részletesebb adatokat. Közülük hármat mutatunk be röviden alább.

A. B. története a politikailag motivált kényszerű pszichiátriai kezelés egyik legismertebb magyarországi esete. A. B.-t 1966 és 1981 között folyamatosan megfigyelték. Ezen időszak alatt többször kényszergyógykezelésre ítélték, közben több alkalommal is akarata ellenére étellel megtömték, inzulininjekciót és elektrosokkos kezelést kapott. Paranoid skizofréniásnak diagnosztizálták. (Modor, 2002, Gazsó és Zelei, 1989)

C. D. a Nemzeti Parasztpárt politikusa volt. Pszichiátriai kórképe szerint: „az államhatalom intézményeinek nyílt bírálatával adja tanújelét a normális alkalmazkodásra való képtelenségének". C. D.-t a 70-es évek közepén három évig tartották gondnokság és kényszergyógykezelés alatt. (Haraszti, 1999; Gazsó és Zelei, 1989)

Dr. E. F. az ENSZ emberi jogokat védő osztályához fordult, mert vissza akarta kapni a hadifogsága alatt elkobzott értéktárgyait. Dr. E. F.-et 1976-ban gondnokság alá helyezték, és paranoid skizofréniával kezelték. (Gazsó és Zelei, 1989)

A legnyilvánvalóbb közös vonás ezekben az esetben az, hogy ezek az emberek amellett, hogy folyamatos ellenállással és kritikával illették a politikai rendszert, még a külföldnek is „elárulták" saját országukat azzal, hogy kapcsolatot próbáltak teremteni külföldi „hatalmakkal" és intézményekkel, ráadásul e törekvéseik olykor sikerrel is jártak. A félrekezelések és bántalmazások miatt több esetben panasztétellel fordultak különféle hatóságokhoz, köztük „nyugati" szervezetekhez.

A pszichiátria mint totális intézmény tehát éppen megfelelő eszköz lehetett a diktatúra számára, hogy ezeket az embereket elhallgattassa. Hiszen lényegi természete szerint mind egy autoriter rezsim, mind a pszichiátria azt célozza, hogy akár az elkülönítést, a fogva tartást is alkalmazva és akár akaratuk ellenére is kezelje és megpróbálja megváltoztatni azokat a személyeket, akik nem „normálisak", akik nem illenek a társadalomba. Ugyanakkor, a politikailag befolyásolt, úgyszólván bántalmazott pszichiátria nemcsak arra adott lehetőséget, hogy az embert normalizálják, hanem arra is, hogy egyúttal az „árulást" is megtorolják. Ezen felül a pszichiátria jó ürügynek tűnhetett vélt ideológiai igazságuk számára: a rendszerrel szemben álló személy valójában egy tébolyult bolond, így cselekedetei hiteltelenek.

A kutatásaink során csak néhány olyan esetet találtunk, ahol viszonylag egyértelmű a politika pszichiátriára irányuló befolyása, amelyek a politikai pszichiátria többé-kevésbé világos eseteinek tekinthetők. Ily módon az általunk ismert magyarországi adatok ellentétben állnak az egykori szovjet és a jelenlegi kínai helyzetre vonatkozó beszámolókkal, melyek emberek tömegeiről szólnak (Munro, 2000). Elképzelhető persze, hogy Magyarországra vonatkozó adataink radikálisan hiányosak. Ezt azonban nem tartjuk valószínűnek. Az eltérés egyik lehetséges oka inkább azon a tényen alapulhat, hogy a politikai pszichiátria Magyarországon nem volt megfelelően intézményesítve, összehasonlítva a Szovjetunióval és a Kínai Népi Demokratikus Köztársasággal. Ez utóbbi országokban speciális intézmények voltak, illetve a beszámolók szerint mindmáig vannak, melyek arra szakosodtak, hogy a személyek egy különleges típusát kezeljék, a „politikailag őrült" személyeket.

Csak néhány megkeresett pszichiáter vállalkozott arra, hogy a korszakról beszélgessen velünk. Ezen interjúk tanúsága szerint a politikai hatalom érdeklődött az elmegyógyintézetek iránt. A vezetői szintektől az ápolókig voltak olyanok, akiket besúgóknak gondoltak alanyaink, többé-kevésbé befolyásolták, hogy milyen elméleti keret határozza meg a kezeléseket, ám közvetlen politikai célból történő pszichiátriai kezelésre nem találtunk adatokat. Mindazonáltal a fent említett esetek, a korábbi vizsgálódások és bizonyos mértékben interjúink is azt jelzik, hogy a politikai pszichiátria valamilyen formában jelen volt Magyarországon. Az akkoriban pszichiáterként dolgozó interjúalanyaink, tehát akik egyáltalán vállalták a beszélgetést, nem tudtak részletesebben beszámolni a minket érdeklő kérdésekről, és benyomásunk szerint olykor vonakodtak is attól, hogy részletesen beszéljenek az adott korszakról. További kutatásokra lenne szükség ahhoz, hogy mind a pszichiátria esetenkénti intézményes szintű abúzusát, mind az állítólagosan beteg személyek pszichiátriai abúzusát részleteiben is jobban ismerjük.

*

A mából visszatekintve a politikai pszichiátria két fő hatását különböztethetjük meg Magyarországon. Először is, beszélhetünk a politikai pszichiátria közvetlen hatásáról, mely magában foglalja az érintett személyek közvetlen elszigetelését, megkínzását, hitelétől való megfosztását és stigmatizálását. Az előbbiekben bemutattunk néhány esetet, melyek a politikai pszichiátria e közvetlen hatását szemléltetik, illetve példázzák. Másrészt bizonyára voltak a politikai pszichiátriának közvetett hatásai is, melyek a szélesebb tömegekre irányultak. Ez a hatás a megfélemlítés lehetett, mely hallomás útján terjedhetett, és arra vonatkozott, hogy bizonyos körülmények közt elmegyógyintézetbe vihetik azokat az embereket, akik nyíltan ellenálltak a fő politikai ideológiának. Ez az utóbbi, közvetett hatás valószínűleg egyfajta diffúz ellenőrző eszközként működött, mely persze csupán egyike volt a szocialista rezsim különféle fegyelmezési eszközeinek. Álláspontunk szerint a fentieken túl azonosítható a politikai pszichiátriának egy harmadik, hosszú távú hatása is. Amikor felkerestünk néhány relatíve fiatalabb pszichiátert, és megpróbáltunk velük beszélni a szocialista korszak politikai pszichiátriájának témájáról, az interjúban részt vevők többször vonakodóak voltak, egyfajta ambivalenciát mutattak, sőt olykor még nyíltan tagadták is, hogy esetleg létezett politikai pszichiátria Magyarországon. Bár nem szeretnénk néhány beszélgetésből messzemenő következtetésekre jutni, mégis úgy tűnik számunkra, hogy a politikai pszichiátria mint egy szakma történetének szomorú és nagyobbrészt meg nem írt fejezete hatással van a kortárs pszichiátriára és klinikai pszichológiára is. És ez az a pont, ahol a történelmi vizsgálat nemcsak a múlt jobb megértését segítheti, hanem a jelent és a jövőt is formálhatja.

Tanulmányunk egy kezdeti próbálkozásnak tekinthető arra, hogy rekonstruáljuk a politikai pszichiátria történeti részleteit és a jelenre gyakorolt hatásait. További levéltári kutatások, továbbá az idősebb és fiatalabb pszichiáterek generációival felvett interjúk lennének szükségesek ahhoz, hogy teljesebbé tegyük azt a képet, melyet e kezdeti vizsgálódások sugallnak.

(Az írás az European Society of the History of Human Sciences [ESHHS] budapesti, július 21-e és 25-e között tartott konferenciára készült tanulmány magyar nyelvű változata.)


Hivatkozások

Bonnie, Richard J., 2002: Political Abuse of Psychiatry in the Soviet Union and in China: Complexities and Controversies, Journal of American Academy of Psychiatry and Law. 30: 136-44.

Bodor Peter, 2001: More than meets the ear, British Journal of Psychology. 92, 403-409.

Gazsó L. Ferenc-Zelei László, 1989: Őrjítő mandragóra, Budapest

Goffman, Erving, 1984: Asylums. Harmondsworth: Penguin

Haraszti Miklós, 1999: Jakab Károly meggyógyult, Beszélő. 1999/7-8.

Kovai Melinda, 2008: „Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem..." 2000, 2008. június.

Mirandola, Giovanni Pico della 1486/1956: Oration on the Dignity of Man, translated by A. Robert Ca­po­nig­ri, Chicago: Regnery Pub­lishing. (http://www.wsu.edu:8080/~wldciv/world_civ_reader/world_civ_reader_1/pico.html)

Modor Ádám, 2002: Dr. Pákh Tibor és a politikai pszichiátria, Havi Magyar Fórum. 10: 1, 46-49.

Taylor, Charles, 1985: Self-interpreting animals, in Human Agency and Language. Cambridge MA: Cambridge Uni­versity Press, 45-77.

Munro R. 2000: Judicial psychiatry in China and its political abuses. Columbia Journal of Asian Law 14:1-128.


BODOR PÉTER–NYITRAI-SÜKÖSD ANIKÓ
www.es.hu