Az elmúlt hetekben számos, a homoszexualitással kapcsolatos hír
látott napvilágot a médiában. Ausztriában és Németországban
tömegdemonstrációkat tartottak a homoszexuálisok. Magyarországon
kis tüntetés összehozása futotta az erejükből. Legutóbb az óbudai
polgármester és a melegszervezetek közötti konfliktus keltett
feltűnést. Az elhangzott vélemények alapján úgy tűnik, sokak
vélekedése szerint a születéstől fogva meghatározott nemi
alapbeállítottság nem terjeszthető, és így ártalmatlan társadalmi
jelenség, ami ellen nem lehet, de nem is érdemes tenni. Kevesen
tudják, hogy ez a mostanában gyakran elhangzó megállapítás
tudományosan nem megalapozott.
Eddigi ismereteim alapján a homoszexualitást mind társadalmi
gyökereiben, mind hatásaiban negatív jelenségnek látom. Az
Amerikai Pszichiátriai Társaság 1973-ban nem az addigi kutatási
eredmények gondos mérlegelése vagy új eredmények megismerése
miatt törölte a homoszexualitást a mentális betegségek közül,
hanem a homoszexuálisok politikai demonstrációi miatt. Ez egy
politikai döntés volt, amit utólag igyekeztek igazolni. A
döntéssel egyet nem értő pszichiáterek a NARTH nevű szervezetben
tömörülnek, amelynek honlapján (www.narth.com) megtalálható
minden, a média által eltitkolt, agyonhallgatott ismeret ebben a
témában.
Az Egyesült Államokban a 90-es évek elején jelent meg három
tanulmány, amelyek a homoszexualitás biológiai determináltságát
próbálták igazolni, és mind a mai napig minden olyan álláspont,
amely a homoszexualitást ártalmatlannak tekinti, ezekre kénytelen
támaszkodni. Az érintett kutatók egyike sem állította, hogy a
kapott eredmények a homoszexualitás determináltságát igazolnák.
De erre nem is volt szükség. Elég volt olyan eredményekre jutni,
amelyeket felszínes és elfogult amerikai újságírók így
interpretálhattak, és már be is járta a világsajtót a nagy
szenzáció… Lássuk csak, mi is történt valójában. Az első ilyen
tanulmány a Science magazinban jelent meg 1991-ben. Simon LeVay
kutatásában azt találta, hogy néhány AIDS-ben elhunyt
homoszexuális agyát néhány (valószínűleg) heteroszexuáliséval
összehasonlítva az előbbiek csoportjában a hipo-talamusz nevű
agyrész egy kicsiny részlete kisebb volt a megvizsgált agyak
zömét tekintve.
Az eredmény nem volt statisztikailag szignifikáns. Ha ezt nem
számítanánk (márpedig nem hagyható figyelmen kívül), akkor is
figyelembe kellene venni, hogy nem tudjuk, a vizsgált parányi
agyterület játszik-e egyáltalán valamilyen, és ha igen, milyen
szerepet az emberi szexuális viselkedésben. Nem tudjuk, hogy az e
vizsgálatnál tapasztalható különbség nem a homoszexuális életmód
vagy az AIDS hatására alakult-e ki. Tehát miután számos alapvető
kérdésben továbbra is teljes a homály, egyáltalán nem
megalapozott az az interpretáció, hogy “a homoszexualitás
biológiailag determinált viselkedés, mert a homoszexuálisoknak
más az agyuk”. Valójában nem tudjuk (a kis esetszám és a
szignifikancia hiánya miatt), hogy valóban más szokott-e lenni,
sem pedig azt, hogy ha igen, akkor ez ok vagy okozat.
Hasonló eset volt Dean Hamer és társai kutatása is, melynek
eredménye ugyancsak a Science magazinban jelent meg. Hamer
homoszexuális fiútestvérek (ahol mindkét testvér homoszexuális
volt) genetikai struktúráját vizsgálva arra a megállapításra
jutott, hogy az X kromoszóma Xq28-nak elnevezett részlete
megegyezik a vizsgált párok 64 százalékánál. A probléma csak az,
hogy nem tudjuk, nem található-e meg ugyanez nem homoszexuális
testvérpárok bármely véletlen mintájánál is ugyanebben az
arányban, mert kontrollcsoportot nem használt. Tehát ez az
eredmény így teljesen alkalmatlan bármilyen következtetés
levonására..
Végül Bailey és Pillard tanulmánya (Archives of General
Psychiatry, 1991) olyan testvérek és ikerpárok vizsgálatával
foglalkozott, ahol legalább az egyik testvér homoszexuális volt.
Megállapításuk szerint a testvérpárok mindkét tagja homoszexuális
volt az egypetéjű ikrek 52 százalékánál, a nem egypetéjű ikrek 22
százalékánál, a testvérek 9 százalékánál és az örökbefogadott
testvérek 11 százalékánál. Ez az eredmény mindenekelőtt azt
jelenti, hogy a homoszexualitás legalább 48 százalékban nem
genetikusan determinált viselkedés, mert a teljesen azonos
genetikai állományú egypetéjű ikreknek is csak az 52 százalékánál
volt a testvérpár mindkét tagja homoszexuális. Az azonban
egyáltalán nem következik a kapott eredményből – ahogyan
interpretálni szokták –, hogy 52 százalékban viszont genetikusan
determinált. Egy ilyen következtetést csak az alapozna meg, ha
egymástól függetlenül, különböző családban felnevelt, egymást nem
is ismerő egypetéjű ikrek mintáját vizsgálva kapna egy kutató
hasonló eredményt. Azonban az egypetéjű ikreket a szülők gyakran
hasonlóan öltöztetik, és nem fordítanak gondot arra, hogy
lényegesen megkülönböztessék őket egymástól. Ezért az egypetéjű
ikrek gyakran a testvérek között megszokottnál sokkal nagyobb
mértékben hasonulhatnak egymáshoz, a szexuális viselkedés
tekintetében is. Feltűnő, hogy a nem egypetéjű ikerpároknál a
homoszexuálisok aránya sokkal nagyobb, mint a testvérpároknál,
pedig a genetikai állomány közös része mindkét esetben
ugyanakkora. Ez a homoszexualitás kialakulásának
társadalmi-kulturális hátterére utal – az azonos korú testvérek
alighanem erősebben befolyásolják egymást, mint a különböző
korúak. A homoszexuális beállítódás aránya a társadalomban két
százalék körül lehet (a homoszexuális életstílusé ennél
alacsonyabb). Ehhez képest feltűnően magas mind a biológiai, mind
az örökbe fogadott testvérek között a homoszexualitás aránya. Itt
is valószínűnek tűnik, hogy ennek sajátos, negatív családi
szociális miliő lehet a hátterében.
Több olyan tanulmány is ismert, amelyek a homoszexuálisok
esetében az átlagosnál nagyobb arányban mutattak ki rossz családi
hátteret. Ilyen például Fergusson és társai tanulmánya (Archives
of General Psychiatry, 1999), egy longitudinális vizsgálat
eredménye, amely szerint a homoszexuálisok családja gyakrabban
volt sérült (válás, árvaság, nevelőszülő), és szüleik között
nagyobb volt a törvénnyel összeütközésbe kerülők aránya. Egy
gyermekelhelyezési perek homo- és heteroszexuális ügyfeleit
összehasonlító kutatás során pedig kitűnt, hogy a homoszexuális
ügyfelek között jóval több volt a problematikus személyiség, és
esetükben jóval gyakrabban fordult elő gyermekbántalmazás és a
gyermekek homoszexuális orientációja (Cameron, Psychological
Reports, 1998, 1155–1191. o.). A homoszexualitás kialakulása
gyakran lehet nemi erőszak vagy homoszexuálisoktól kiinduló
csábítás, megrontás eredménye is, és kapcsolat látszik a
homoszexualitás és a pederasztia között. Például Goode és Troyden
(Psychiatry, 1980/43., 51–59. o.) kutatásában 150 homoszexuális
férfit kérdeztek meg, és a megkérdezett 30–40 évesek 69
százalékának 21 éves kora óta legalább egyszer volt nemi
kapcsolata kiskorúval, 45 százalékuknak legalább hat kiskorú
partnere volt. Doll és társai tanulmányában (Child Abuse &
Neglect, 1992/18., 825–864. o.) a megkérdezett homoszexuálisok 41
százaléka állította, hogy korábban szexuális visszaélés vagy
erőszakoskodás áldozata lett.
Tárkányi Ákos
A szerző szociálpolitikus, demográfus (KSH NKI)