Az utóbbi években egyre többen küzdenek evési zavarral, amelynek két
legismertebb betegsége a bulimia és az anorexia nervosa. A betegség
kialakulásában gyermekkori traumák mellett a média által közvetített torz
szépségideál is szerepet játszik.
Hazánkban a nemzetközi helyzethez hasonlóan a lakosság 1-4 százalékát
érinti a két betegség. A pontos számokat azonban nehéz meghatározni, mert
nem készült átfogó felmérés, a betegek pedig ritkán fordulnak orvoshoz.
Részleges felméréseket középiskolás lányok, illetve egyetemre, főiskolára
járó női hallgatók körében végeztek. Ebből a csoportból kerül ki ugyanis a
legtöbb evési zavarral küzdő beteg: a páciensek kilencven-kilencvenöt
százaléka nő, férfiakat alig találni közöttük. Az anorexia általában
tizenkéttizennyolc éves korban kezdődik, a bulimia pedig tizenhéthuszonöt
évesen. A fiatalon anorexiában szenvedő betegből gyakran lesz később
bulimiás.
Az anorexiás betegnek problémát okoz a súlya, úgy érzi, túl kövér, esetleg
egy-egy testrészével elégedetlen. Ezért aztán drasztikus, önsanyargató
diétát folytat, esetleg megerőltető gyakorlatokkal kínozza magát, hogy
fogyjon. De akármennyit mutat is a mérleg, mindig elégedetlen a súlyával.
Akkor beszélünk kialakult betegségről, ha a drasztikus fogyókúra miatt a
beteg menstruációja már három hónapja kimarad, testtömegindexe pedig
tizennyolc alatti, és állandóan a fogyás gondolata foglalkoztatja. (A
testtömegindexet úgy kapjuk meg, hogy a kilogrammban kifejezett testsúlyt
elosztjuk a méterben mért magasság négyzetével. Az eredmény normális
esetben húsz és huszonöt közé esik.) A bulimiás beteg nem feltétlenül
sovány, de szintén elégedetlen a testével. A betegség legfőbb jellemzője,
hogy időnkénti falásrohamok súlyosbítják a helyzetet. A vizsgálatok
megállapították, hogy általában legalább három hónapig fennálló, heti két
falásroham esetén állapítható meg a diagnózis, súlyos esetekben napi 810
falásroham és hányás is előfordulhat. A beteg ilyenkor nem tudja
ellenőrizni, hogy mennyit eszik, a roham elmúltával azonban bűntudata
támad az elfogyasztott étel mennyisége miatt. Ezért vagy hashajtót vesz
be, vagy kihányja az ennivalót.
Az evési zavarokat csak az elmúlt húsz évben kezdte komolyan venni a
hivatalos orvostudomány állítja dr. Treuer Tamás pszichoterapeuta, az
Evészavar Ambulancia főorvosa. Noha a betegség történeti előzményei
évszázadokkal ezelőttről ismertek, a bulimia csak 1979-ben jelent meg
önálló betegségegységként. Az anorexiát már a XVII. században leírták.
Sem a bulimia, sem az anorexia nem vezethető vissza egyetlen okra, csupán
rizikófaktorok léteznek, amelyek megléte hajlamossá teszi az egyént a
betegségre. Vagyis az evési zavar nem örökölhető. De ha valakinek fiatalon
problémái voltak a családban, gyermekkorában fizikailag bántalmazták,
esetleg szexuálisan zaklatták, akkor nagyobb az esélye, hogy testképzavara
és önértékelési problémái lesznek. Elégedetlen lesz a testével, úgy érzi,
nem elég csinos. Ehhez társul még a média által közvetített kép az
eszményi nőről: az elmúlt évszázadok során a nőideál egyre vékonyabb lett,
ez a folyamat az utóbbi évtizedekben még inkább felgyorsult, és a
világszerte ismert, népszerű gyermekjátékokban is egyre inkább jelen van
(gondoljunk a világtörténelem első, nagyon vékony nőbabájára). A mai
modellek és szépségkirálynők nagy része (a súly és magasságméretei
alapján) evési zavarral küzd, mégis őket állítják nap mint nap a nők elé
példaképként vélekedik dr. Treuer Tamás.
Mindkét betegségnek súlyos következményei vannak, legrosszabb esetben a
testsúly csökkenése oly mértékű, hogy már nem lehet visszafordítani a
folyamatot, és a beteg tulajdonképpen éhen hal. A korai stádiumban is
jelentkeznek a kellemetlen tünetek: gyengeség, vérnyomásesés,
gyomorpanaszok, csontritkulás, a bulimia esetén a hányás miatt fogromlás,
fejfájás. Mindezek mellett később fellépő következményekkel is számolni
kell, mint például a meddőséggel. A beteg azonban úgy véli, ezek a
problémák nem olyan nagyok, mint testének tökéletlenséggel. Ezért aztán
nem is fordul orvoshoz, rendszerint a család viszi kórházba.
Az ambuláns kezelés egy négyhetes programmal kezdődik, amelynek során a
beteg hetente egyszer találkozik orvosával. Ekkor arra törekednek, hogy a
páciens megértse és elfogadja: eddigi étkezési szokásait nem folytathatja
tovább. A pszichiátriai kezelés során a viselkedésterápia mellett a
páciens étkezési naplót vezet: mindig pontosan leírja, mikor, hol, mit és
mennyit evett, valamint hogy hogyan értékelte az étkezést. Ha négy hét
után sincs változás, gyógyszeres kezeléssel egészítik ki a kúrát. Ha ez
sem használ, a beteg néhány hétre befekszik a kórházba, ahol ügyelnek az
étkezésére, és evéssel kapcsolatos problémáit azonnal megbeszélheti
szakorvosával. Ha mutatkoznak a javulás jelei, a beteg áttérhet az
ambuláns kezelésre. A páciensek egy részénél előfordul visszaesés, de
mindig arra törekednek, hogy egyre ritkábban történjen meg, és mindig
rövidebb ideig tartson. A kezelés néhány hónap alatt is hatásos lehet, de
néha évekig is tarthat.
Éppen ezért nagyon fontos, hogy a beteg mellett álljon a család, a
barátok. Minél korábban vették észre a tüneteket, annál nagyobb az esély a
teljes gyógyulásra.
Sokan azonban szégyellik bevallani, hogy bulimiában vagy anorexiában
szenvednek, éppen ezért nem mennek orvoshoz.
Nekik segíthetnek azok a weboldalak, amelyeken bármikor segítséget
kérhetnek, vagy belenézhetnek a fórumokon folytatott beszélgetésekbe.
Ezekben rendszerint már meggyógyult vagy gyógykezelés alatt álló betegek
beszélgetnek, elmondják, nekik mi segített a gyógyulásban.
Sokan azt hiszik, hogy csak a budai Evészavar Ambulanciához hasonló,
speciális intézetekben kezelik a bulimiát és az anorexiát. Valójában
azonban bármelyik kórház pszichológusa kezelheti az evési zavarral küzdő
beteget.
Szerző: S. M.
Forrás: