Zsenialitás és/vagy skizofrénia

HVG, 2002. március 23.

Van benne rendszer?

A hét végére több Oscar-díjat is jósolnak az évtizedeken át skizofréniában szenvedő Nobel-díjas matematikus, John Nash életét feldolgozó, Egy csodálatos elme című, nemrég Magyarországon is bemutatott amerikai filmnek. A nem kevés elemében "hollywoodizált" történetet végignéző elmeorvosok, pszichiáterek azonban ugyancsak hümmögnek, és felesleges illúziók ébresztgetéséről beszélnek. A tudós különös javulásának könnyfakasztóan hősies története ugyanis számukra egyelőre legfeljebb szabályt erősítő kivétel lehetne.

Színek és fonákok

"Nem merem azt állítani, hogy közvetlen kapcsolat van a matematikusok és az őrültség között, ám kétségtelen, hogy a nagy matematikusok vagy a mániákusság jegyeit mutatják, vagy a delírium, illetve a skizofrénia tüneteitől szenvednek" - mondta állítólag a 73 éves amerikai John Nash. Az ideggyógyászok azonban egyáltalán nem örültek a játékelmélettel foglalkozó disszertációjának közzététele után több mint négy évtizeddel közgazdasági Nobel-díjat kapott matematikus ezen "interdiszciplináris" megjegyzésének. A skizofréniával foglalkozó szakértők válasznyilatkozatai szerint az évtizedek során felgyűlt tapasztalatok azt mutatják, hogy a reáltudományokkal foglalkozó tudósok között legfeljebb elvétve akad olyan, aki skizofréniában szenved.

A filmforgatókönyvek íróit persze ez nem tartja vissza attól, hogy időről időre újra megfuttassák az "őrült zseni" kliséjét. Nemigen fogja eltántorítani őket ettől Füredi Jánosnak, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet professzorának, a Semmelweis Egyetem tanszékvezető tanárának skizofréniaügyben mondott szentenciája sem, miszerint "nincs olyan adat, amely alátámasztaná, hogy a zsenik között több lenne ez a fajta pszichikai megbetegedés". Stumpf Imre, a dolinapusztai munkaterápiás intézet vezető főorvosa pedig Nash fent idézett nyilatkozatát ekként kommentálja: "Éppen az ellenkezőjét mondanám. A skizofrénia, különösen aktív időszakaiban, jelentősen csökkenti a betegek intellektuális és munkavégző képességét. Már csak azért is, mivel a gyógyszerek is tompítják valamelyest a betegek szellemi képességeit" - mondta.

Persze mondhatnak a tudósok, amit akarnak, különösen ha John Nash esete valóban hordozott magában egy olyan elemet, ami okkal kelthette fel nemcsak az ezzel foglalkozó orvosok, hanem a filmesek figyelmét is: a matematikus esetében mintha egyszeriben megfordultak volna az addig visszavonhatatlannak mondott, állandóan romló egészségügyi folyamatok. Ha ehhez hozzávesszük a neves német pszichiáter, Wilhelm Lange-Eichbaum vélekedését, miszerint "előfordulhat, hogy a betegség az alkotóra termékenyítőleg ható izgalmat okoz, és éppen ezáltal hozhat létre magasabb rendűt", nem beszélve arról, hogy "a beteg személy különleges hatással lehet környezetére és az őt megítélő társadalomra, így a (betegség) jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy a társadalom az alkotót, magas rendű művei alapján, zsenivé emelje", már érthető is a nagy figyelem. Ennek fényében azután már óhatatlanul kevesebbeket érdekel Arnold M. Ludwignak, az USA-beli Kentucky állami egyetem professzorának 1992-ben közzétett tanulmánya, amelyben a szakorvos ezer neves tudós, művész és más közéleti ember életrajzát átbogarászva megállapította: minél közelebb állt a vizsgált személyek tevékenysége a matematikához és a természettudományokhoz, annál kisebb volt a mentális zavarok előfordulásának az aránya. Ellenben a festők és az írók között éppen ellentétes trendet fedezett fel: e művészek körében az átlagosnál lényegesen több pszichikai zavart észlelt. Arról már nem is szólva, hogy Ludwig szerint e művészek többsége sem skizofréniában, hanem depresszióban, illetve mániákus depresszióban szenved vagy szenvedett.

A Nash-problematika e tekintetben tehát kettős. Egyfelől zseniális matematikusnak bizonyult - igaz, még a skizofrénia tüneteinek megjelenése előtt. Másfelől hosszas visszaesés, kvázi "elbutulás" után - ha nem is a korábbi szinten - újra képessé vált szakmai tevékenységre. Nash ugyanis 1958 után, betegségének elhatalmasodásával egyetlen tudományos munkát sem publikált. Olyannyira, hogy életrajzírója, az amerikai Sylvia Nasar szerint több, a tudóssal kapcsolatos publikáció egyenesen úgy vette, Nash már jó ideje halott. Csakhogy - és nyilván ez volt, ami a filmesek fantáziáját megmozgatta - a nyolcvanas évek közepén, az új gyógyszereknek és saját intellektuális erejének köszönhetően, a matematikus állapota valóban javulni kezdett. Kilépett addigi teljes szellemi önelszigeteltségéből, felvette a kapcsolatot matematikustársaival, és megtanulta a számítógép kezelését is. Kényszerképzetei mindazonáltal nem múltak el teljesen, és a filmmel ellentétben (lásd keretes írásunkat), nyolc évvel ezelőtti Nobel-díj kitüntetése idején, még nem kapott oktatói állást a Princeton Egyetemen sem. A javulás mikéntjéről máig folyik a vita. Patrick Cody, az amerikai Nemzeti Mentális Egészségügyi Intézet szakértője mindenesetre határozottan kijelentette, hogy "a skizofréniából szinte lehetetlen csak az akaraterőre támaszkodva kilábalni. A kényszerképzetek és hallucinációk ugyanis igen erősek, és a betegséget éppen az jellemzi, hogy áldozata nem képes különbséget tenni a valóság és a képzelet szülte környezet között. Más kérdés, hogy egy kimagasló intelligenciával rendelkező személy valószínűleg több szellemi erőforrást képes mozgósítani a rehabilitáció időszakában."

Nash története - legyen az bármennyire is idealizálva - mégis némi reményt adhat a skizofréniában szenvedőknek, illetve környezetüknek. A tekintetben legalábbis, hogy jelzi, talán mégis van esély a betegség "kézben tartására". Ami azért fontos, mivel egy - kis híján ugyancsak filmmé vált - történet megmutatta, mi is várhatott volna Nashre a "tipikus esetben". Az "ellensztori" főszereplője Michael Laudor, a fiatal, karizmatikus és átlagon felüli tehetséggel megáldott joghallgató volt, akinek az elmebetegekkel szembeni társadalmi előítéletek ellenére is sikerült elvégeznie az egyetemet. Michael médiakedvenccé vált, egy író 600 ezer dollárt, Ron Howard, az Egy csodálatos elme rendezője pedig másfél milliót ajánlott "sztorijáért". Nem sokkal apjának 1995-ben bekövetkezett halála után azonban ismét elhatalmasodott rajta a betegség, s mivel környezete nem figyelt fel az árulkodó jelekre, egyik éjszaka tíz késszúrással megölte menyasszonyát, Caroline Costellót.

A kérdés tehát - Nashnek a filmben is népszerűsített küzdelme ellenére is - nyitott. A betegség egyelőre továbbra is megfejtendő rejtély a tudomány számára, mert még a vele kapcsolatos nézetek tekintetében is sokféle álláspont vitatkozik. Egyes kutatók például azt a feltételezést is megkockáztatják, hogy a skizofréniát okozó genetikus változások akár az emberré válás folyamatához is hozzájárultak. Az e tárgyban legismertebb okoskodás a brit biokémikus David Horrobiné, aki szerint az ember azért válhatott gondolkodó lénnyé, mert "az agyban található zsírszövetek több tízezer évvel ezelőtt olyan genetikai változásokon mentek át, amelyek egyes súlyosabb esetekben skizofréniához vezettek, ám a többség esetében egyszerűen csak növelték az emberi agy elvonatkoztatóképességét. A nagy elméket - érvel a brit kutató - az jellemzi, hogy kapcsolatot teremtenek trendek és váratlan események között." "Lényegében ilyesmi - csakhogy okszerűtlenül és kórosan - játszódik le egyes mentális betegségekben szenvedők esetében, akik gyakran szokatlan vagy téves összefüggéseket teremtenek a mindennapi események között" - igyekezett közös nevezőt találni a progresszív és a kóros megjelenési forma között a londoni Pszichiátriai Intézet professzora, Til Wykes. Eme sok tudós által egyelőre "téves összefüggésnek" minősített vélekedés hívei mégis azt hangsúlyozzák, hogy statisztikai kimutatásaik szerint azokban a családokban nagyobb a kiemelkedő elmével rendelkezők aránya, amelyekben skizofréniás esetek is felbukkannak. "A fizikus Albert Einstein egyik fia, az író James Joyce lánya, illetve a pszichológus Carl Jung édesanyja is skizofréniában szenvedett" - sorolta Horrobin a szerinte meggyőző példákat. Ami végül is - ha nem is a hollywoodi értelemben, de - mégiscsak egyfajta kapcsolat lenne a súlyos betegség és a különleges képesség között.

Németh András

Vissza