Korábbi kiállítások

Határtalanság



P. Szabó Ernő


Határtalanság Szabadi Katalin kiállításának a címe, és ez a cím az embernek
mindjárt az eszébe juttatja, hogy festett Szabadi Katalin egy olyan képet,
amelynek Múzsák a címe, azokról szól, akik a személyükkel illetve a
csoportjukkal tulajdonképpen a határtalanságot, a művészetek, a tudományok
együttesét és határtalanságát képviselik. Gondolom, hogy szinte mindenki
tudja, tanultuk gyerekkorunkban, hogy nagyon gazdag ez a múzsavilág, amely
Parnassus hegyén, mások szerint a Helikonon van, Pindosz hegyén, a Tempe
völgyében tanyáztak a múzsák, attól függ, hogy a mitológia vagy éppen annak
különböző alakítói hogyan látták a helyszíneket. Kapott szerepet a múzsák
világában Kleio, ő volt a történetírás, Melpomené a tragédia, Thália a
vígjáték, Euterpé a zene, Terpszikhoré a tánc, Erató a szerelmi költészet,
Kalliopé az eposz, Uránia a tudomány, főleg a csillagászat, Polühümnia pedig
a himnuszköltészet istennője volt. Várták Apollónt, és ha megérkezett, akkor
vele táncoltak és énekeltek, amíg pedig nem jött meg Apollón, akkor a
kabócák zengték a dalukat. Éneklő sáskának is nevezik őket. Ezek valamikor
emberek voltak, és azért változtak kabócává, hogy állandóan ott lehessenek a
múzsák közelében, és az énekszót hallják, illetve ahhoz hozzájáruljanak. Így
van valahogy a képzőművészet is egyébként, hogy állandóan a múzsák világá-ba
kívánkozik, mert ha a felsorolásból nem vették volna észre, mindennek van
múzsája, csak a képzőművészetnek nincsen. Tehát évezredeken keresztül
egyfajta kézművességnek, egy alacsonyabb rendű tevékenységnek számított,
miközben ugyanúgy hozzájárult ahhoz a határtalansághoz, az összművészethez,
mint a művészetek különböző más ágai.

A reneszánsztól persze ez a helyzet megváltozott, aztán, főleg a
romantikától, nemcsak hogy egyenrangú társművészet a többi művészeti ággal,
hanem termékeny kölcsönhatásban is van velük, inspirálja őket, illetve az
inspirációt szívesen veszi, és amennyiben kedvező korszakban születik a mű,
akkor valóban egyfajta "Gesamtkunstwerk", azaz összművészet részeként
jelenik meg. De amikor nem olyan a kor, ami kedvezne az összművészetnek -
talán utoljára a szecesszió volt ilyen kor, a szecesszió évtizedeiben
próbálkoztak azzal, összművészetet hozzanak létre, de ez inkább csak
laboratóriumi méretekben sikerült -, a művész azonban akkor is a teljességre
vágyik a saját művészetén belül, és azon keresztül. Különösen a teljességre
vágyik, ha olyan alkotó, akinek a birtokában van - ahogy mondani szoktuk -
"Ingres hegedűje", azaz nem egyetlen művészeti ágban fejezi ki magát
eredményesen és magas szinten, hanem többen, mint ahogyan Szabadi Katalin is
festőművész, próza- és versíró egyben. Ez érződik az ő művészetén is.

Egyébként még annyit elmondanék, hogy a múzsák világához nagyon közeli,
hiszen a művészetében nagy szerepe van az álmoknak, az emlékeknek, márpe-dig
ha visszaemlékezünk, a múzsák Zeusz főisten és Mnémoszüné, az emlékezés
istennőjének a gyermekei. Tehát az ő művészete olyan mértékben kötődik a
személyes múlthoz, az emlékvilághoz, a családi történelemhez, egyben pedig
inspirálja a művészet, a zene és az irodalom, hogy ez elválaszthatatlan a
képeinél, elválaszthatatlan egységet képez. Ahogyan Juhász Ferenc írta
egyszer róla, anyag-álmokat hoz létre, a valóság véres cserepeit alkotja meg
képeiben. Másik kritikusa szintén nagyon szép szóval szuggesztív, mágikus
művészetnek tartja, amit Szabadi Katalin létrehozott, a harmadik azt az
elemi erőt, az érzelmek spontaneitását dícséri, amely El Grecotól Van Goghon
át egészen Pollockig jelen van a nagyművészetben, és még hozzá tenném,
Pollock absztrakt expresszionizmusa nem jöhetett volna természetesen létre a
századeleji expresszionisták, Kirchner és a társai, Kandinsky világa nélkül,
és ezek a törekvések, valamint a szürrealizmusnak a törekvései átszűrve,
egyéni módon alakítva, de jelen vannak Szabadi Katalin képeiben is.

Ennek a kiállításnak a címét olyan értelemben is vehetjük, hogy elsősorban
irodalmi és zenei művek inspirálták a kiállított alkotásokat, ha megnézik,
hogy kik pontosan, akkor általában olyan művek, művészek, akik maguk is a
határtalanságot, a teljességet célozzák illetve találják is meg. Mindjárt a
bejáratnál Bach János passiója által ihletett művet látunk, azután a modern
zene nagy mestere, Stravinsky Tűzmadara is jelen van a festmények között,
vagy Varnus Xavér portréja, aki kiváló orgonaművész. Áttérve az irodalom
világába, olyan óriásokkal folytat párbeszédet, olyan óriások művire
rezonál, mint Shakespeare Machbetjére, Bertolt Brecht Kurázsi mamájára,
Bulgakov Mester és Margaritájára. Jelen vannak nála a magyar líra nagyjai,
például Ady, Kosztolányi Dezső, Pilinszky János által inspirált festmények.

És természetesen nem hiányoznak a kortársak művei keltette élmények, illetve
azok képbe fogalmazása sem, például Mezei András, akivel jó barátság és
éveken át munkakapcsolat is kötötte össze, képben reagál erre a kapcsolatra,
Cseh Tamás emléke is felidéződik a műveken. Különös összetett történet, és
éppen ezért több alkotáson is van jelen a kiállításon az a kapcsolat, amely
Csengey Dénes A cella című művéhez köti a festőt. Ehhez a műhöz, illetve a
monodráma előadójához, Szakácsi Sándorhoz, akinek az utolsó főszerepe volt
ez a monodráma, már betegen játszotta, tehát a drámában megnyílt fordula-tok,
és erők mellé társul az a lelki dráma, amelyet a színész átélt, és itt van
mellettünk a harmadik síkja a történéseknek a képek felületén.

Ez a kapcsolat megjelent Villon Haláltánc-balladájához készített művekben
is, amelyekből egy egész kiállításnyi anyagot festett Szabadi Katalin,
amelyet 2007-ben be is mutatott a Művészetek Völgyében, és amely sorozat
azután kétfelé viheti a figyelmünket, a gondolatainkat. Az egyik, hogy a
haláltánc egy középkor óta évszázadokon át élő képtípus volt, amely számos
helyen, templomokban, szakrális helyeken, de világi épületeken is megjelent,
a minden múlandóságára figyelmeztetett, ahogy azután a barokk kor Memento
Mori című képtípusa is, amely egy koponyára összpontosított. Ez a haláltánc
jelenet sokalakos, a legkülönbözőbb embertípusok, gazdagok, szegények,
öregek, fiatalok, szépek, csúnyák jelennek meg ezeken a képeken, királyok és
orvosok, katonák, parasztok, nők. Arra figyelmeztet, hogy az élet véges, a
világi értékek múlandóak, és pusztulóak. Egyrészt ez a kép felidézi egyfajta
családi történelemnek a képeit, az Isonzónál járt nagyapa emlékét, a családi
múlt felé nyitja meg a kapukat, a másik pedig a pusztulásnak, az erőszaknak
egy olyan változata felé, amelynek tanúi lehettünk, sőt, néhányan át is
élték talán személyesen is az elmúlt években, amit az 1956-os forradalom
évfordulója táján történt. Az emlékezők és a békés tüntetők sorsára
gondolok, arra az erőszakra, amely a nyílt utcán történt és amely itt a
képeken visszaköszön, és tiszteleg azok előtt, akiket a rendőr sortűz,
illetve a törvénytelen rendőri beavatkozások lelkileg vagy akár testileg is
megnyomorítottak, és azt teszi mellé a festő, a földi vagy éppen anyagi
értékek múlandósága felé, hogy ha ezeket az értékeket, amelyek a műveiben,
vagy az emberek életében megjelennek, akár akcióként, akár megnyert, elnyert
értékként, akkor valóban létrejön egyfajta határtalanság állapota, és akkor,
abban az értelemben is, hogy a művészet nem az önmaga világán belül marad,
és a művészek kis táborának beszél, hanem megnyílik az élet felé is, tehát
azokat a sorompókat bontja le, amelyek a két világot elválasztják, és ha ez
sikerül a festőnek, akkor azt hiszem, hogy nem dolgozott hiába.



Szabadi Katalin


festőművész, író
(Budapest, 1954.05.24.)
Képzőművészeti tanulmányokat a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában (1968-1972), majd a Dési Huber Szabadiskolában folytatott. 1989-ben felvételt nyert a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe. 1993 óta tagja a Kőbányai Képzőművészek Egyesületének, majd 2000-ben alapítója a Zuglói Képzőművészek Társaságának. 2005-ben a Művészetbarátok Egyesülete választotta tagjai közé. A Töreki Művésztelep munkájában 2005-ben és 2006-ban vett részt. Tanulmányúton Ausztriában járt. A művész fiatalon elkötelezte magát a művészi alkotómunkássággal, amely domináns festészeti működése mellett, vers- és prózaírói tevékenységében nyilvánul meg. Több mint három évtizede képzőművészeti alkotómunkássága biztosít számára megélhetést. Gyakori kiállító. Alkotásainak legfőbb erénye az őszinte, egyszerű, olykor naturális kifejezésmód és a monumentalitás. Expresszív, színkontrasztokra épülő munkái magukkal ragadó, megrázó hatásúak. Témaválasztásai a lét és az élet alapkérdéseit boncolgatják, amelyhez szimbolista motívumokból felépülő egyedi kifejezésmódot rendel.
Írói tevékenységét Mezei András közvetlen munkatársaként, a CET Irodalmi-gazdasági Folyóirat szerkesztőbizottsági tagjaként 2008. augusztusig, a József Attila-díjas költő haláláig tudta igazán aktívan prezentálni. Tervei közt szerepel, hogy a CET-ben folytatásos formában megjelent írásokat kötetben is kiadja.
2009-ben Kőtábla című művével elnyerte az országos Kortárs Egyházművészeti Kiállítás Ezüst diplomáját.
Mesterei
Csákvári Nagy Lajos, Mészáros Dezső

Fényképek a megnyitóról

P.Szabó Ernő művészettörténész megnyitón elmondott szavai

Sajtóvisszhang: Magyar Nemzet 2010.07.20.


Egyéni kiállítások

Válogatott csoportos kiállítások

Művek magángyűjtőknél és közgyűjteményben

Írásai, megjelent festmények

Irodalom, Tv, rádió riportok

Nagy Mária webbejegyzése